Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vak emberek világossága

           Van egy visszatérő álmom: gyönyörű nyárvégi este van, telihold, a csillagok versenyt szikráznak a fekete-kék égen, s a belváros megritkult forgalmú utcájában, a sarki vak koldus nyekereg lehangolódott, öreg hegedűjével. Mikor odaérek hozzá, s a lámpák vetette fényben árnyékom rávetül az öregemberre, a hegedű egy pillanatra hamisat fog, az öreg abbahagyja a zenélést, és megszólal:

-          Éhes vagyok, ma még semmit sem ettem, adjon már fiatalember egy pár forintot nekem.

Lehajolok hozzá és hogy senki se hallja, úgy súgom:

-          Ugye maga nem is vak igazából? – erre leveszi sötét szemüvegét, feltekint az arcomba, és én riadtan hőkölök hátra: az öregnek két mélységes mély, fekete lyuk tátong a szemei helyén. Ebben a pillanatban lekapcsolódik a város összes lámpája, kialszanak a fények, a holdon és a csillagokon kívül semmi sem világít, az öreg feláll, leporolja a ruháját, kézen fog és így szól:

-          Kommen sie, ich werde begleiten.[1]

Ilyenkor rendszerint a saját ordítozásomra ébredek, szakad rólam a verejték, és nagyon sokáig tart, míg megnyugszom, és újra el tudok aludni.

 

 

 

 

 

 

        Azon a nyáron, az érettségi után, a felszabadult boldogság örömében, szinte minden éjszakánkat valamelyik ivóhelyen töltöttük.  Sokan közülünk egyetemre, főiskolára jelentkeztek, néhányan pedig ősztől munkába álltnak. De ez a nyár még a miénk volt!

        Apám kívánságára az orvosi egyetemmel próbálkoztam meg, s ő volt a legjobban meglepve, mikor kiderült, felvettek.

 Az érettségi nem volt szokványos abban az esztendőben: 1989-ben, a rendszerváltáskor izzott a levegő már kora tavasszal is, sőt, még sokkal előbb is, s érezhető volt, valami rendkívüli fog történni, és amikor a történelem érettségi tételekből kivették ötvenhatot, a tanárnő sápadtan közölte: mindenkinek magának kell eldöntenie, ha a vizsgáztatók mégis rákérdeznének, véleményünk szerint ötvenhat forradalom volt-e, vagy ellenforradalom, hogy mit válaszolunk. Ő, mármint a tanárnő nem mond nekünk semmit, mindenki kérdezze meg otthon, mit tudnak erről a szülei, vagy nézzünk utána, valamilyen formában biztosan találunk majd erről dokumentumokat. Már korábban sem szerettem korlátoltsága miatt, és most szemem láttára nyilvánult meg egyéniségének felháborító gyengesége, gyávasága, hiszen nem mert állás foglalni, holott nevelőként szükségünk lett volna iránymutatásra, hogy ne induljunk neki a világnak oly vakon, tájékozatlanul. Ha csak annyit mondott volna el, amennyit ő megélt és felfogott belőle és utána ránk hagyja, hogy ki-ki ítélje meg alakuló egyéniségének megfelelően történelmünk e múltbeli eseményét, talán sok minden másképpen alakult volna saját életünkben is.

       Mert akkor Jóska nem vakul meg, és nem kerül rokkant kocsiba egész életére, Lala nem megy külföldre meghalni, és én sem kerülök egy vidéki kis eldugott falucska körzeti rendelőjébe, miután kiszabadultam a börtönből, és elvégeztem az egyetemet. Tulajdonképpen még én jártam a legjobban hármunk közül.

Apám, ha nem is közvetlenül, de belehalt az eseményekbe, húgom pedig meg sem állt Angliáig, hogy soha többé hírt se halljunk róla, miután a határok maguktól is megnyíltak, ha lassanként is.

         

 

    

 

      Januártól lázasan készültünk a szalagavatóra, de igazából már az év elejétől központi kérdés volt a lányoknál, hogy milyen ruhában táncoljunk, meg hogy milyen táncot válasszunk. Nekünk, fiúknak, teljesen mindegy volt: essünk rajta túl és kész.

A fizika felvételi tárgy volt az egyetemen, szűköltem, hogy felvegyenek, Lalát csak a nyelvvizsgái érdekelték, mert a vendéglátós szakmához két nyelvből akart érettségiig levizsgázni, úgy tudta, nyert ügye van, ha a többi tárgyból esetleg gyengébben is teljesít. Lepedő nagyságú karikákkal a szeme alatt, kialvatlanságtól zsibongó fejjel tanult az utolsó néhány hónapban, ami azért is volt nehezen teljesíthető feladat számára, mert fél Budapest a szeretője volt, rejtély, hogy mikor pihenhetett, még inkább, hogy mikor ért rá tanulni. Közülünk csak Jóskának nem voltak álmai, mint aki érzi, hiába valóság bármit is terveznie, úgysem sikerül, a Párkák kegyetlen rövidre fonták élete használható éveinek a számait. Oly mértékben hiányzott belőle a harcolni tudás saját érdekeiért, hogy az már nem volt hétköznapi. Szinte hibernált állapotban élte le élete első tizenhét évét, csak nyolcvankilencben ébredt föl egy kis időre, hogy a rendszerváltás eseményeit követni tudja, akkor felülmúlta önmagát is aktivitásban, s az események lezajlása után szinte rögtön visszazuhant korábbi, ha nem még erősebb, apatikus állapotába, immár teljesen jogosan.

        Gyakorlatilag addig a percig, amíg a rádió be nem mondta, hogy ötvenhatot kihagyják az érettségi tételekből, fel sem tűnt, hogy valami készül. Tizennyolc évesen a legnagyobb gondom az volt, hogy úgy-ahogy megfeleljek apámék elvárásainak, meg hogy Ildi mellettem maradjon, és a haverokkal minél többet lógjunk el a kötelező dolgokból. Tanulásra való hivatkozással hanyagolni kezdtem a focit, viszont egyre többet lógtam Ildivel. Kit érdekelt a felnőttek követhetetlen, sunyi, hazug világa? Amikor először mentem haza a kiszabott időnél két órával később, mert akkor csókoltam meg Ildit először, és az első csók mámorában megfeledkezetem időről, szülőről, mindenről, lelkileg felkészülve, hogy olyan verést kapok, amilyet még életembe soha se, döbbenten konstatáltam, hogy szüleim jóformán alig vesznek rólam tudomást.

     Jóska hirtelen ébredése nem tűnt föl először, azaz nekem talán fel sem tűnt volna egyáltalán, ha Lala egy nap röhögve nem mondja:

-          Szerintem ez megveszett! Már megint megy a megváltói közé!

Egyáltalán nem értettem, miről beszél a barátom.

-          Persze, mert te ki se látsz az Ildi szoknyája mögül! Nem látod, hogy itt valami készül? És ha jól sejtem, a mi drágalátos barátunk összeszűrte a levet valami egyetemista bandával, akik meg akarják váltani a világot, de legalább is a mi kis országunkat! – és csak nevetett egyre, mert ritka bamba képpel bámultam továbbra is az arcába.

-          - Hát nem érted, öcsém?- rivallt rám most már mérgesen – vége a mostani rezsimnek! Szabadok leszünk végre! Elmennek az oroszok, miénk az ország! Választhatunk, hogy ki vezesse az országot. Komolyan mondom, te teljesen antiszociális vagy! Semmit sem látsz magad körül, hogy mi zajlik itt?

Nem, valóban nem láttam semmit, s míg Ildivel lehettem, még annyit sem. Tulajdonképpen az is csodaszámba ment, hogy az orvosira fel tudtam készülni, a nagy szerelem dacára.

Egy nap aztán Jóska jelezte, hogy estére legyek a megszokott helyünkön, mert fontos mondandója van. Kivételesen senki sem jött oda az asztalunkhoz, hát belekezdett:

-          Ide figyelj, de tartsd a szád, haver! Néhányan azon gondolkodunk, hogy kimegyünk a németekhez, és ledöntjük azt az átkozott falat – vált suttogóvá barátom hangja -, de persze csak ha már kimehetünk az országból. Lehet, az oroszok után. Vagy előtt…, á, mindegy, majd meglátjuk.

-          Mégis, hogy képzeled? Egy idegen országba akarsz kimenni? Ne viccelj, mi még senkik se vagyunk!

-          Te lehet, hogy senki sem vagy, de én már férfi vagyok! Tenni akarok a hazámért, és tenni is fogok! Képzeld el, mit szólna az Ildi, ha hallaná, hogy nyavalyogsz! – ezzel Jóska kiütötte az aduászt is, nem volt mit tennem, ezzel nem tudtam ellenkezni sem.

-          És hogy képzelitek? –nyögtem megadóan.

-          Ez a beszéd, haver! – vágott hátba Jóska -, szóval, a jövő hét végén kiosonunk a határba, és ott meg van már beszélve néhány sráccal, hogy kicsempésznek minket az országból az osztrákoknál. Csupa egyetemista srác, németek, lengyelek, magyarok.

-          Kik ezek a srácok, te ismered őket? – kérdeztem, és könnyes volt a szemem, de lopva letöröltem, hogy ne lássa, úgy szégyelltem magam előtte.

-          Nem, de garanciát vállalnak értük a…, arról nem beszélhetek, bocs. –Szóval kimegyünk, és a távolból figyeljük, hogy húznak el innen a ruszkik, míg mi meg a németeknek segítünk.

-          Lala mit szól mindehhez? – kérdeztem Jóskától félősen.

-          Lala? – nevetett fel a barátom -, hiszen ő volt a lelke az egész dolognak a suliban! Azt mondta, hogy vagy meghal, ha kell, akár külföldön, vagy itthon, de benne akar lenni azoknak a sorában, akik a változást meghozzák.

-           Akkor egy hét múlva üzenek érted, addig senkinek egy szót se, megértetted?

Megígértem, hogy nem szólok senkinek, de nagyon rosszkedvvel mentem haza. Otthon senkihez sem szóltam, hanem elmentem vacsora nélkül lefeküdni. Azt a hetet végig-görcsöltem. Még Ildit is elkerültem, nehogy elszóljam magam előtte, s valamibe belevigyem önkéntelenül is, hiszen tudtam, hogy őelőtte úgysem tudom magam megjátszani, neki vallanék.

Egy hét múlva megrakott hátizsákokkal vonultunk – látszólag a Balatonra-, s aztán egy nagy kanyarral az osztrák határ felé. Javarészt stoppal, de leginkább gyalog masíroztunk újjá varázsolandó életünk felé. Már-már én is feloldódtam, bár rettentő rossz előérzettel indultam el, reggel idegességemben még hánytam is, de aztán a barátaim jó kedve rám is átragadt.

           Azt egyikük sem tudta, hogy előző este nem bírtam magammal és behívtam apámat a szobámba, s bár megesküdtem, hogy semmit nem adok ki a barátim rám bízott titkaiból, kifaggattam az öregemet, hogy lássam, ő mit gondol a mostani helyzetről. Nagyon elégedett volt, már-már, mint egy kamasz örvendezett, míg elmondta, hogy végre egy olyan forradalom tanúja lehet, ahol az ország a változásokba szinte észrevétlenül, vértelenül simul épp bele, s hazánk önállóságra való törekvésének egy ritka pillanatának lehetünk szem- és fültanúi.  Tudja, mondta, hogy ez sokféle kompromisszum eredményeként történik, politikai alkuk, sőt játszmák formájában, de hiszi, hogy az ország végre elindult egy jobb világ felé, és boldog, hogy az ő fia ebben az új rendszerben fogja már  felnőtt életét élni. Húsz év múlva, folytatta apám lelkes, kipirult arccal, már csak rossz emlék lesz a kommunizmus, higgyem el, sőt, talán nem is kell húsz év sem hozzá, és az emberek szabadon jöhetnek, mehetnek az egyik országból a másikba tanulni, dolgozni, világot látni… 

Figyeltem apám lelkes, megindult arcát, ahogy vázolta előttem egy általa megálmodott, gyönyörű világ képét, és elszorult a szívem, mikor arra gondoltam, hogy mennyire naiv, hiszen itt sosem lesz változás, ha Lalával, Jóskával, meg a többi fiatallal neki nem indulunk, hogy harcoljunk azért, amiről apa, szegény csak álmodozik. De a lelkem mélyén – bár magamnak sem vallottam volna be -, a lelkem legmélyén valamiért mégis hittem apának, és ezért hol ide, hol oda húzott a szívem, mert hátha neki lesz igaza, és akkor őrültség, amire most készülünk, de az is lehet, hogy a barátaimnak van igaza, s akkor hiábavalóság, amiben szegény apám reménykedik. Tudtam, hogy a többi öreghez képest neki jók a meglátásai, ezért féltem olyan nagyon, mikor elindultunk a haverokkal.

  Mikor a határhoz értünk, megbeszéltük, hogy még egy teljes napot itt maradunk, s majd csak aztán adjuk le a megbeszélt jelet a határon túli haveroknak. Az az igazság, hogy bár nem akartuk bevallani egymásnak, elfogott minket a félelem az ismeretlentől. Még akartunk magyar szavakat hallani, figyelni a népi ruhás öregeket, akiket egyébként más körülmények között látni se bírtunk volna. Szóval húztuk, halasztottuk az időt, de aztán már tovább nem lehetett, mert a túloldalról feltűnt a jelzés, türelmetlenül s a megállapodás szerint az éjszakát bevárva nekiindultunk a határnak. Hason csúszva mentünk, egymástól egy ember távolságra, ahogy tanították, a hátizsákjainkat eldugtuk egy bokor mögött, mert vinni nem volt szabad semmit, azt ígérték, a túloldalon mindenből kapunk majd újakat. Én kúsztam leghátul, Jóska legelöl, Lala kettőnk között. Borzasztó forró volt a föld, nehezemre esett csöndben lenni, mert folyt rólam a víz, s lejött tenyeremről, meg a lábujjaimról a bőr. Valahogy mégis elkalandoztak a gondolataim, mert amikor Jóska hírtelen megállt, majdnem belekúsztam az ugyancsak megálló Lalába. Reflektor fénye hasított keresztül a fejünk felett, a földhöz lapultunk még erőteljesebben, levegőt is alig mertünk venni a szinte nappali világosságba boruló félméteres fénysávban. Mozdulatlanul, dermedten lapultunk. Csak Jóska láthatott valamit ott elől, amikor egyszerre csak kutyaugatás, csaholás, majd rohanó léptek zaja törte meg a kísérteties, rémisztő csöndet.

-          Ist da jemand[2]? – ordította egy erős férfihang – Hande hoch und komm[3]!

-          Ne – suttogta Jóska -, ne! Csak két lépésre vagyunk már…

-          Neeem! – sikoltotta hirtelen, aztán felugrott, rohanni kezdett, és mi láttuk, ahogy elborítja a fény, majd sorozatlövés hallatszott, és Jóska vérbe borulva dőlt meg, mint a gabona aratáskor, még mindig a futás korábbi lendületében. Lala is rohanni kezdett, őt sem tudták elkapni, szédülten dőlt be a határt jelző piros- fehér-piros szalagkerítésen, ott esett össze, mikor újabb sorozatlövés dörrent. Lala azonnal meghalt.

 

Én képtelen voltam a mozgásra, még akkor is bénultan feküdtem a földön, amikor a határőrök kutyái rám találtak pár perccel barátaim lelövése után.

- Wer sind Sie? – kiáltotta az egyik őr -   Was wolltest du[4]?! Won wo kommen Sie her[5]?

Egyetlen gondolat sem volt a fejemben. Hiába tanultam két éve magántanártól németül, most egyetlen szót sem tudtam kinyögni a rémülettől. Akkor láttam meg Jóskát. A feje vértócsában úszott, feküdt a földön, és halkan nyöszörgött. Azt hiszem, ekkor ájulhattam el, mert többre már nem emlékeztem.

           Amikor magamhoz tértem, tiszta kórházi ágyon feküdtem, és apám zokogott  csendesen az ágyam szélén.

-          Ne haragudj! – suttogtam, és kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de rögtön vissza is húztam, nem mertem hozzáérni, mert nem tudtam engedi-e most, hogy méltatlanná váltam bizalmára.

Nem szólt, letörölte a könnyeit, felállt mellőlem, és nézett, nézett hosszan az ágyam végéből. Aztán végre megszólalt:

-          Miért, fiam? Mondd, mi értelme volt? Vakabb vagy, mint Jóska, a barátod, aki többé nem jár és nem lát. Hiszen te nem is hittél benne, hogy így kell ezt megoldani. Megmondtam neked, hogy vértelen lesz! Nem kívánt mártírok vagytok, akikre senki sem büszke, de valójában mártírok sem lettetek, mert nem volt abban a minőségetekben szüksége rátok a világnak. Ha szerencsétek van, úgy fognak rátok gondolni az emberek, mint ostoba, taknyos kölykökre, akik elindultak kalandot keresni. Ha nem lesz ilyen szerencsétek, elítélnek, és árulókként fognak titeket kezelni.

Iszonyatosan fájtak apa szavai, de tudtam, megint igaza volt. A rezsim megbukott, és új világ született, de ehhez az új világhoz mi nem tettünk hozzá semmit sem.

Semmit sem…

 

 

 

           Van egy visszatérő álmom: gyönyörű nyárvégi este van, telihold, a csillagok versenyt szikráznak a fekete-kék égen, s a belváros megritkult forgalmú utcájában, a sarki vak koldus nyekereg lehangolódott, öreg hegedűjével. Mikor odaérek hozzá, s a lámpák vetette fényben árnyékom rávetül az öregemberre, a hegedű egy pillanatra hamisat fog, az öreg abbahagyja a zenélést, és megszólal:

-          Éhes vagyok, ma még semmit sem ettem, adjon már fiatalember egy pár forintot nekem.

Lehajolok hozzá és hogy senki se hallja, úgy súgom:

-          Ugye maga nem is vak igazából? – erre leveszi sötét szemüvegét, feltekint az arcomba, és én riadtan hőkölök hátra: az öregnek két mélységes mély, fekete lyuk tátong a szemei helyén. Ebben a pillanatban lekapcsolódik a város összes lámpája, kialszanak a fények, a holdon és a csillagokon kívül semmi sem világít, az öreg feláll, leporolja a ruháját, kézen fog és így szól:

-          Kommen sie, ich werde begleiten.[6]

Ilyenkor rendszerint a saját ordítozásomra ébredek, szakad rólam a verejték, és nagyon sokáig tart, míg megnyugszom, és újra el tudok aludni.

 

 



[1] - Jöjjön, én elkísérem.

[2] - Ki van ott?

[3] - Fel a kezekkel és jöjjön elő!

[4] Mit akarnak itt?

[5] Honnan jöttek?

[6] - Jöjjön, én elkísérem.